7.Fejezet - Egy kis titok.

Sziasztok! Itt is van a következő fejezet!

Ne haragudjatok, amiért késtem vele egy napot, de igyekeztem olyanra írni, hogy úgy lássátok érdemes volt erre várni! :P És köszönöm a 3 kommentet!!! Nagyon sokat jelent nekem, hogy egyáltalán kapok ilyesmit! :D 

Remélem ehhez sem fogjátok sajnálni!

Akkor, jó olvasást!

xoxo

N.

     Még öt perc! Biztos hogy öt? Igen biztos! Ohh basszus! Sose fognak kicsengetni! Még 4 perc. Ohh, halálra fogom únni az életem ezalatt a 4 görcsös perc alatt! Miért most kell bent tartania minket csengetésig? Kapja be! X-( Még 3 perc! Nem is, már csak 2, mert késik az órám! – így bosszankodtam magamban, az utolsó órámon, az utolsó 5 percben! Ez mondjuk vicces! Ha nem figyelném minden percben az órát, gyorsabban telne az idő! Mikor kicsengettek összepakkoltam a cuccosomat, és elhagytam az egyetem épületet! A koliban ugyanaz a látvány fogadott, mint mikor elhagytam azt. Gyorsan összepakkoltam a cuccaimat, és hagytam egy kis cetlit Megan számára, hogy ne haragudjon, de hamarabb elmentem, mert randim van, egy adonisszal. :P Hát igen! Rob egy igazi adonisz! Egy kedves, jófej, humoros angol uriember! Minden nő egy ilyen férfiről álmodik. Ezért is csodálom, hogy szóba áll velem. Azt pedig igazi égi jelenségnek tartom, hogy elhívott randira. Ismét!

     Az autópályán ilyenkor van a legnagyobb dugó, de hogy kerűljek, inkább a főúton mentem. Amint hazaértem lezuhanyoztam, és átöltöztem s eközben azon gondolkoztam milyen fárasztó egy nap alatt 225 mérföldet megtenni. Négykor végeztem, és Robbal kilenre beszéltük meg a randit. Azt mondta, most ő fog vezetni. Pontban kilenckor maghallottam a csengőt. Mikor ajtótnyitottam, egy öltönyös, nagyon szexi pasi állt előttem, aki az én drágaságom volt.

      - Szia szépségem – aww... annyira tetszik mikor így szólít – igaz oktalanul, mert egy cseppet sem tartom magam szépnek. Nah jó, talán a szemeim, de azonkívűl... én köszönés helyett inkább megcsókoltam. Először csak lágyan becézgettem ajkait, de minél többet ízleltem belőle, annál éhesebb lettem. Egész héten nem láttam, és a hangját is csak telefonon keresztűl hallottam. A helyzet odáig fajúlt, hogy lassan úgy voltam vele, hogy leteperem szegénykét, de egy szenvedélyes csóknál nem mentünk tovább... sajnos... :P

      - Úgy hiányoztál – mormoltam a fülébe, és hozzábújtam. Olyan jól esett végre a karjaiban lenni. Biztonságban éreztem magam a karjai közt. Hosszú újjaival a hajamat simogatta, én pedig a nyakát és az arcát borítottam be csókjaimmal.

      - Te is nekem – súgta vissza, szerelmes hangon. Szerelmes? Miket hordok én itt össze? Hogy lehetne szerelmes belém, hisz még alig ismer. És én ismerem őt? Igaz, tudok róla egy pár dolgot, de... ez akkor sem elég, hogy valakibe beleszeressek. Igaz, nagyon vonzódom hozzá. Régen képes voltam ezt a két dolgot összekeverni, pedig nem szabad – na, akkor mehetünk? – gondolatmenetemből az ő sejmes férfias hangja szakított félbe

      - Hát persze hogy mehetünk – válaszoltam. Amikor megpróbálta a szememre kötni a sálat, szabadkozni kezdtem. Azt mondta, hogy meglepetés, hogy hova megyünk. Jó, tudom de én utálom a meglepetéseket. Amikor a kocsijához vezetett, elállt a szavam! Ez egy álomkocsi! Életembe nem láttam ehhez fogható szépséget! Vagyis de, a sajátomat!

      - Mi az? – kérdezte Rob, mikor meglátta, hogy az állam a padlót súrolja.

      - Ez... ez a te... kocsid? – kérdeztem akadozva. Még mindíg nem tértem magamhoz az előbbi sokkból.

      - Igen. Mindíg szerettem az európai verdákat. Lehet azért, mert és is európai vagyok – válaszolta, azzal az ennivaló kis mosollyal az arcán. Nem bírtam ellenállni. Ismét egy vérpezsdító csókban részesítettem. A több mint 5 percet igénybe vevő csókunk után beszálltunk a „verdába” és elrepesztettünk vele az alkonyba. :D Fogalmam sincs hova akar vinni Rob, de próbáltam elterelni a gondolataimat.

      - És... milyen zenéket szeretsz hallgatni? – kérdésem hallatán Rob elkezdett mosolyogni.

      - Hát... nagyon szeretem a rockot. Azoknak van értelmük, nem úgy mint a mostani moslékoknak, amiket hallgatnak a kamaszok, meg amikre rázzák a diszkókban. Remélem ezzel nem sértettelek meg – mondta egy bűnbánó arckifejezéssel.

      - Nem dehogy! Sőt, egy véleményen vagyok veled. Én is utálom azokat a számokat. És ki a kedvenced?

      - Hát... nem is tudom. Vannak egy páran. Például, a Three Days Grace, vagy a Nickelback.

      - Ohh igen, azokat én is szeretem. Meg a klasszikusokat, például Joan Jett, vagy az AC/DC!

      - Látom nagyjából egyforma a ízlésünk – mondta Rob vigyorogva – nos, meg is érkeztünk! – amint körűlnéztem – ma már másodjára – a padlóról kelletett felkaparjam az államat. Coney Island-on voltunk. Olyan szép ilyenkor, este. Minden ki van világítva, és nincsenek olyan sokan, mint nappal – gyere, elviszlek valahova – súgta Rob a fülembe édesen. Rábíztam magam. Megfogta a kezem, és elsétáltunk, egy kis házikóig, ami körülbelül 10 perc sétára volt tőlünk. Egy tipikus tengerparti házikó volt. Amint beléptem a házikóba, harmadjára is leesett az állam. Mindenhol rózsaszírmok, és mécsesek. A kedvenc kombinációm. Rob a hátamnál állt, és magához ölelt, miközben a nyakamat csókolgatta.

      - Nézd Kristen – kezdett bele monológjába – lehet, hogy most egy utolsó féregnek fogsz tartani, de nem tudok úgy együtt lenni veled, hogy el ne mondjak valamit. Valamit, amit eddig titkoltam előled. Kérlek foglalj helyet, mert amit most fogok mondani, az lehet, hogy meg fogja változtatni a véleményedet rólam – kezdtem nagyon megíjedni. Leültem egy piros díványra, és hallgattam tovább Rob beszámolóját – nos, biztos vagyok benne, hogy azt fogod gondolni, hogy inkább nem kérsz belőlem ezek után, mert mindegyik lány így volt ezzel, de senkinek sem voltam képes ezt bevallani ilyen hamar, de te más vagy. Úgy érzem, hogy nagyon kedvellek téged Kristen! Sokkal több vagy nekem egy futókalandnál. És ezért, még ha el is dobsz majd magadtól, tudnod kell, hogy... nekem... nos nekem van családom – a „család” szó hallatán lesokkoltam. Ezer és ezer kérdés zakatolt a fejemben. Mi van? Család? De akkor miért kezdett ki velem? Mi az, hogy velem? Azt mondta, hogy „...biztos vagyok benne, hogy azt fogod gondolni, hogy inkább nem kérsz belőlem ezek után, mert mindegyik lány így volt ezzel...”. Basszus! Ez csalja a feleségét, Méghozzá velem? Meg nem csak velem? Milyen beteg ember ez? Ezt egyszerűen nem értem. Ez biztos csak egy rossz tréfa.

      - Most ugye csak viccelsz? – kérdeztem vissza, de ez csak egy kérdés volt, a több száz közül, amely cikázott a fejemben.

      - Nézd, a „család” szó nem takar olyan sokat, amennyit azt hiszed. Nincs feleségem – kezdtem egyre jobban összezavarodni – csak egy lányom... – a szemeiben sok érzelmet láttam megcsillanni, például a szomorúságot és a büszkeséget. Hát, egy biztos, ez az este nagyon hosszú lesz!