12.Fejezet - Family Life (part two)

Sziasztok! Meghoztam a várva várt második részét a 12. fejezetnek! ;)

Remélem tetszik majd! 

Nagyon szeretlek titeket, és örülök, hogy újabb RO-val bővültünk... ;)

Jó olvasást!

xoxo

N.

Reggel Vanessa keltett. És hát nem úgy, hogy kedvesen megszólított: „szia Kris! csináltam neked reggelit, kávét, itt az újság, nyugodtan feküdj vissza délig én nem zavarok...”, áhh... a f**szt! Sunyin bebújt az ágyba, és elkezdett ugrálni rajta, s közben azt kiabálta, hogy „kaját! kaját!”. Én pedig ezért a reggeliért, letepertem szegéynkét az ágyra, és jól megcsikoltam! Időközben Rob is adott életjelet magáról, s végül ő is beszállt a játékba. Tíz perc játék után Vanessa pocakja hangos korgásba kezdett, szóval jobbnak láttuk megtankolni. 

A reggeli a kedvenc kajám volt. Pizza!!! :D Igen, igen, tudom, nem valami egészséges kaja, de szarni bele!!! XD Nem szó szerint... :D

Miután rendesen megtömtük magunkat jobbnak láttam, ha lelépek, mert már amúgy is, az óra tízet mutatott, és nekem estére vissza is kell érnem a koliba. 

Vanessa arcán, láttam, hogy egy kicsit elkeseredett arcot vág, de tudattam vele, hogy hamarosan ismét látjuk egymást. Mivel Rob a kocsijával vitt a tengerparti házba és majd magához is, ezért kénytelen voltam Robbal hazamenni. Nem mintha ellenére lettem volna. Hiszen én minden pillanatnak örülök, amit vele töltök. Az elmúlt egy hónap sok mindent megváltoztatott. Egyszerűen imádom Robot! Nem éreztem még így senki iránt sem. És ami a legjobb, hogy tudom, hogy ő is viszont szeret engem. Hogy honnan? Érzem! 

Az utat nagyon csendben tettük meg. Rob az útra, én pedig rá figyeltem. Amint a hosszú ujjait néztem, a gyönyörű kék szemeit, a hosszú, borzos haját, átfutott rajtam egy boldogság hullám. Olyan boldog voltam, hogy ez az adonisz az enyém. Csak az enyém! Szeretem őt! Jobban mint akárkit ezen a földön! Rám tekintett, és láttam a szemeiben, hogy ő is ugyanúgy érez jelenleg mint én. Szinte meg lehetett tapintani a rózsaszín felhőket körülöttem. 

 - Megérkeztünk - mondta Rob. Észre se vettem, hogy már a kapum előtt parkol a kocsi. Rob kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire úriember. :P

Az ajtónál, épp a kulcsomat kerestem, mikor Rob megölelt hátulról, és a nyakamat kezdte el lágyan szívogatni. Halkan felsóhajtottam, és egyre gyorsabban kerestem a kulcsot. Mikor meglett kinyitottam az ajtót, és az első dolgunk az volt hogy egymás ajkait kezdtük falni. Nem is akárhogy. Szinte téptük egymás ajkait, és bevallom, hogy cseppet sem bántam. Egy kicsit elragadtattam magam, mivel Rob isteni telt ajkaiból egyszer csak folyni kezdett a vér. Ekkor viszont észbe kaptam. Ezt nem kellene ennyire durván csinálni.

 - Ohh... Rob, annyira sajnálom, de tényleg én nem aka... - nem tudtam folytatni a mondanivalómat, mivel Rob betapasztotta a számat a sajátjával. Olyan csókot adott, hogy a térdeim is megremegtek tőle. Mindent befedett az a bizonyos vörös köd. úgy tartott Rob a karjaiban, mintha egy rongybaba lennék. Ekkor viszont felemelt, és meg sem állt velem a hálóig. Úgy látszik nem érdekli, hogy folyik - vagy már csak folyt - a vér az ajkaiból. Engem ugyan nem zavar. 

Olyan mintha tudná, hogy mire vágyok. Amikor azt szerettem volna, hogy lágyabban csókoljon, akkor úgy csókolt, mintha porcelánból lennék, s mikor ezt, hogy legyen egy kicsit szenvedélyesebb, és vadabb, akkor átkapcsolt. Az elkövetkezendő 20-30 percben viszont nem pazaroltam gondolkodásra az időt. Engedtem, hogy a vágyaim vezessenek. Rob ugyan nem bánta ahogy láttam... és éreztem... :P

Egy szenvedélyes szeretkezés után letusoltunk, majd összecsomagoltam. 

Körülbelül egy olyan 10 percig tartó csók után mindketten elindultunk. Én Bostonba, Rob pedig haza, Vanesszához. 

Egész úton azon gondolkodtam, hogy vajon az elmúlt éjjel, miért nem álmodtam a furcsa vámpírcsajsziról. Olyasmi is megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha ez a Katherine nem csak a képzeletem szüleménye. Mi van akkor, ha tényleg létezik? És megálmodtam a tartózkodása helyét. Arra is gondoltam, hogy elrepülök Londonba, de elvetettem ezt az ötletet. Ugyan már Kris! Te nem vagy ennyire bolond! Nem szabad hallgatnod az álmaidra! Vámpírok nem léteznek, és kész! Bekapcsoltam a rádiót, hátha adnak valami jó számot is... Jelenleg a valami diszkó szám ment. LMFAO - Party Rock Anthem... bevallom, ahhoz képest, hogy mennyire nem állom az ilyen dalokat, az bizony nagyon megtetszett! :P

Ezután egy melankolikusabb dal vette kezdetét. Ismerem a dalt. Adele - Someone Like You.

Az egész utat végigénekeltem. Szinte minden dalt ismertem. 

Mire a koliba értem, már alkony volt. A kedvenc napszakom! Még nem voltam fáradt, ezért miután kipakoltam, elmentem az egyik törzshelyemre. Egy közeli parkba. Gyönyörű hely, és ahogy a kora téli naplemente megvilágította olyan volt mint egy álom. Csináltam is egy képet róla, azért, hogy mindig, mikor ránézek jusson eszembe, az az érzés ami jelenleg átjárja a lelkemet, és hogy sose felejtsem el azt, hogy az élet múlandó, és ezért ki is kell azt élvezni... 

Hát ennyi lenne lánykáim ;)

Remélem megtiszteltek a komitokkal! És ismét bocsánatotokért esedezem, amiért ennyit késtem ezzel a felessel :D  

A park: